2013. június 30., vasárnap

A szabálykönyvekről

Ha már társasjátékokról lesz szó, akkor indítsunk azzal a témával, amivel minden játék kezdődik: a szabálykönyvvel.

Egyszer poénos kedvemben voltam, amikor elsütöttem azt a mondatot, hogy “15 oldalnál rövidebb szabálykönyv? … az nem is lehet jó játék”.  Rögtön cáfolnám is, hogy valaha mondtam volna ilyet, mert maga az állítás nem is igaz.  Hivatalosan is kijelenthetem, biztos, hogy jóval több 15 oldalnál rövidebb szabálykönyvvel találkoztam, mint hosszabbal, és nem volt az összes rossz (értsd: a legtöbb jó).

Nem árt rögtön az elején tisztázni: a személyes társasjáték-örökranglistám első három tagjának, 20, 32, illetve 48 oldalas szabálykönyve van (A4-es méret, nem ilyen zsebre vágható kis füzet). Itt szigorúan csak a szabálykönyvről van persze szó, egyéb kiegészítő segédletek nincsenek benne. Van, akinek már ettől kikerekedik a szeme, és előkapja a Gyűrűk Ura trilógiát a polcról, méregeti, hogy nagyjából el tudja képzelni ezt a gigantikus méretű szabálykönyvet. Ugyanakkor el kell, hogy keserítsek mindenkit, a 48 oldal sem olyan borzasztóan nagy szám ma már, ennél is vannak jóval vaskosabb szabálykönyvek (és azt egy percig sem állítottam, hogy a 48 a legnagyobb oldalszám, csupán annyit, hogy az egyik kedvencem).

Valamilyen furcsa késztetésem van arra, hogy a szabálykönyveket olvasgassam is. A sok szabálykönyv, amivel eddig találkoztam, több dologra tanított meg.

Egyfelől vannak jól, és rosszul megírt szabálykönyvek. Legyen a világ legjobb játékáról is szó, ha a szabálykönyvét úgy írták meg, mint az idegen szavak szótára, akkor rengeteget veszít az értékéből. Minél komplexebb a játék, illetve minél hosszabb a szabálykönyv, annál nagyobb az esélye, hogy a szabályok egy átláthatatlan maszlaggá olvadnak, és inkább azt kívánjuk a negyedik oldal után, hogy öntsenek sósavat a szemünkbe.

Másfelől a legfontosabb dolog a szabálykönyvekkel kapcsolatban: elolvasásuk nem helyettesíti a játékot, illetve a játékosok egyedi gondolkodásmódját. Átrágom magam, szép és jó, de csak a játék közben merülnek fel bizonyos, speciális kérdések, amelyekre a szabályok elolvasása során legmerészebb rémálmainkban sem gondoltunk. Sokszor futottam már bele olyan szituációba, hogy miután elolvastam a szabályokat, és próbáltam a magam szerény viszonyai között átadni a nálam kevesebb feleslegesen eltöltött szabadidővel rendelkezőknek, egyikük a szabálymagyarázók ősi ellenségéhez fordult: feltett egy kérdést! Ilyenkor a diadalittas felsőbbrendűségi érzésem egy pillanat alatt hamvába hal, ahogy idegesen próbálok a szabály lapjainak átpörgetése mellett minél okosabb arcot vágni és abban bízni, hogy esetleg időközben: 1) eszembe jut a válasz, 2) a kérdést a többiek hangos nevetés közepette nevetségesnek tartják, 3) az univerzum magába szippantja az asztalt játékostul, szabályostul. Sajnos a leggyakoribb eset, hogy a fenti három lehetőség egyike sem jön be, sőt! Ha a renitens bekérdező úgy érzi, hogy tényleg kíváncsi a válaszra, további súlyt ad korábbi kérdésének, és megismétli azt. Ekkor már jó ideje keresem a választ, a szabálykönyvet pörgetve, forgatva, szuszogva, csak hogy kiderüljön, ott van a válasz, külön ki is emelve az olyan hülyéknek, mint én.

A harmadik dolog a szabálykönyvekkel kapcsolatban: sajnos Amerikában nagy a divatja a társasjátékoknak, és a szabálykönyvírók felismerték azokat az egyébként nem létező különbségeket, amik az embereket olyan különbözően egyformává teszik. Röviden: az IQ átlag jóval alacsonyabb. Bármelyik amerikai kiadó társasjátékaiban hemzsegnek a külön megjegyzések, kitételek, amik aztán tényleg teljesen triviálisak (itt utalnék az előző bekezdésre is, mivel néztem már be ilyet is természetesen). Hülye példa: ha a piros bábukkal vagy, akkor, amikor rád kerül a sor, a piros bábuval lépj. Ez eléggé sarkított, és extrém példa, de nagyjából így érzem magam, amikor hasonlókat látok leírva.

Vegyünk két kiemelkedően jó játékot, és példaképpen hasonlítsuk össze a szabálykönyveiket.

Az első példa legyen a boardgamegeek egyik toplistás játéka, az Agricola. A játéknak igen komoly mélysége van, komplex, de könnyen megtanulható, a szabálykönyve jól strukturált, könnyen érthető, és mindössze 8 oldal hosszú. Ez a tipikus kivétel, és talán az egyik fő oka, hogy miért olyan népszerű a játék. Tisztán emlékszem még az első partira, ahol leemltük a dobozt a polcról, egyikünk sem ismerte még a szabályokat, úgyhogy gyorsan átolvastam, hogy miről is van szó (aki nem tudná, arról, hogy ki a legnagyobb paraszt!). Gyorsan haladtam az oldalak között, nem összefüggéstelen mondatokat olvastam, és nagyjából fél óra alatt eljutottunk oda, hogy kezdhetjük a játékot.

Az Agricola szabálykönyve: színes, példákkal illusztrált, jól tagolt



A második példa legyen a Republic of Rome. A játék szerintem az egyik legjobb a műfajában, mégsem tud a boardgamegeek top 100-ba sem bekerülni. A szabálykönyv egyszerűen lehangoló. A legtöbb ember sírva menekül már a 40 oldalas szabálykönyv hallatán is, de a kiadónál úgy gondolták, hogy az öngyilkosságnak is vannak fokozatai, és ők magasra törnek ezen a téren. Képekkel az én ízlésemnek túl szegényesen illusztrálva, kapunk egy wall of text típusú olvasmányt, hogy a lehető leghamarabb kifolyjon a szemünk. Habár vannak bekezdések és címek, szinte lehetetlen elsőre megtalálni bármit, és az első olvasásom során a kaland-játék-kockázat legszebb pillanatai jutottak eszembe, amikor a tíz ujjamból nyolc a könyv különböző pontjaiba volt bedugva, ha netán meghalnék, vagy ami még rosszabb: tégy szerencsepróbát... Emellett éppen ugyanúgy kell lapozgatni a fejezetek között, mint a KJK könyvekben. Egyetlenegy jó szót sem tudnék szólni a szabálykönyvről, pedig a játék tényleg nagyon jó, csak kell valaki, aki már játszott / elolvasta / érti, hogy el tudja magyarázni másoknak is.  „De ahhoz, hogy el tudjam magyarázni, előbb játszanom kellene azokkal, akiknek el akartam magyarázni...”, és a kör máris bezárult.

A Republic of Rome szabálykönyve: képek csak kis dózisban,  érthetetlen hivatkozások,  és attól, hogy márvány a háttér, még nem lesz jobb




Mindenkinek az a játék való, aminek a szabályait megérti. Amikor valaki úgy nyilatkozott, hogy a Carcassone játékszabályainak megértéséhez egyetemi diploma kell, persze kénytelen voltam kicsit megmosolyogni. A valóság persze az, hogy annak idején én sem rögtön egy 50 oldalas szabálykönyvvel kezdtem, ha eltekintünk a Monopoly – Cluedo – Ki nevet a végén tengelytől, az első igazi társasjáték, amivel játszottam, az Alhambra volt, rögtön utána pedig a Catan következett. Ez életem egyik legszörnyűbb élménye lett, de erről talán majd akkor írok, amikor nincs a kezem ügyében semmilyen éles tárgy.